Az biztos, hogy az iskolában a tanár néni hamar szétültette volna ezt a párost, ezúttal viszont egész sok időt tölthettek egymás mellett, összezárva, tűzön-vízen-kalandokon keresztül, és nem hogy más parancsára, de még önszántukból sem tudtak volna "szétülni". 

Elsőként Badár Sándorral beszélgettem a bamakói kalandról.

Milyen volt a Bamako Rallye? Ilyen élményekre számítottál?
Hasonlókra természetesen, de mindenre nem lehetett előre felkészülni! Elég sok váratlan dolog ért bennünket. A táj az lenyűgöző volt, és talán ez volt az egyik, amit európai - és pláne magyar - szemmel előre nem lehetett elképzelni.

Mi volt a legnehezebb a verseny során?
Valójában maga a verseny, mivel ebben az esetben egy nagyon összetett dologról van szó. Egyszerre kell navigálni, egyszerre kell tudni vezetni, ráadásul ebben az extrém környezetekben, és mindemellett tudni kell kezelni a váratlan helyzeteket és az emberi tényezőket is persze.

Összegyűlt egy könyvnyi élmény?
Nagy valószínűség szerint igen. Egyelőre most még érlelni kell a dolgokat, hiszen annyi minden történt hirtelen és egyszerre, hogy ezeket még hagyni kell megérni, számba kell venni, és nagyjából fél év múlva lesz érdemes nekiülni az írásnak. Minden nap ez jár a fejemben, jönnek elő a részletek, de ha ezt most rögtön kellene megírni, akkor biztos, hogy sok minden kimaradna.

Mi újság a filmmel?
Jelen pillanatban is ezen dolgozunk, az utómunkáknál, vágásnál tartunk. Nagyon jó anyag készült a "túránkról", biztos vagyok benne, hogy lesz értelme megnézni. Hogy hol lesz ez láthatók, azt egyelőre még nem tudom megmondani, de nagyon bízom benne, hogy valamelyik kereskedelmi televíziónak a műsorában is fog szerepelni. A film nevezve van a Magyar Filmszemle dokumentumfilm kategóriájába. A vetítések dátumai: május 5. 12:00, május 7 19:30 és május 8 10:00 az Uránia Filmszínházban, illetve a Corvin moziban. A hivatalos Premier május 18. 19:00.

Mi az, amire biztos, hogy emlékezni fogsz erről a versenyről?
Amit nekem nyújtott, ez a verseny, az egyrészt, hogy megalapozott két nagyon jó barátságot, ami nagyon fontos számomra  Mások úgy vélekedtek a verseny előtt, hogy a pszichológiai tényezők és a fizikális nehézségek miatt széthúzza az embereket, az emberi kapcsolatokat egy ilyen jellegű verseny. Nekünk viszont sikerült ezt áthidalni, és nagyon jó cimborák lettünk, szorosabbra fűzte a kapcsolatunkat. Másrészt pedig, olyanfajta emberi kapcsolatok alakultak ki az ott élő népekkel, emberekkel, amire előtte semmiképp nem számítottunk. Amikor nekivágtunk, azt hiszem, hogy nagyon sok félsz volt bennünk, tartottunk az idegen dolgoktól, de ahogy haladtunk előre térben és időben, egyre jobban jött meg a bátorságunk ahhoz, hogy ezekkel az emberekkel természetes módon vegyük fel a kapcsolatot, hogy találkozzunk olyan gyerekekkel, akikkel nem is gondoltuk, hogy fogunk, mert el sem tudtuk hinni, hogy ilyen falvakba eljutunk. Nagyon megható emberi pillanatok voltak ezek! Ezeket nem lehet elfelejteni!

Úgy vágtál neki, hogy vezetni mindenképp akartál. Vezettél?
Igen, az volt az egyik alapkitétel, hogy vezethessek. Szerettem volna kipróbálni magam, hogy hogyan tudom elvezetni az autót, olyan extrém környezetben, helyzetekben, amire a hétköznapokon nincs lehetőség. Jöttek is szépen sorban a különböző körülmények, hiszen a tízezer kilométer alatt minden vállfaja megvolt az autóvezetésnek. A sivatagban elég komoly sebességgel lehetett csavarni, ugyanakkor a kősivatagban egészen más figyelmet igényelt a vezetés, hiszen minden apró kavicsban benne volt a defektveszély, vagy éppen annak a lehetősége, hogy felborulunk. Az meg, hogy szó szerint a tengerben vezessünk autót... Felváltva vezettünk Barnával, és tényleg azt mondhatom, hogy ettől a versenytől abszolút megkaptam azt, amit vártam.

Nem úgy ismerlek titeket, mint két komor személyt. Végig ment a hülyeség, vagy voltak azért komolyabb pillanataitok is?
Azt kell mondjam, hogy azért vagyunk szerencsések, mert ez a humoros alkatunk átvitt minket a nehéz helyzeteken. A hirtelen döntések pillanatában is tudtunk nagyon jókat nevetni, a váratlan helyzetekben, feszültségekben pedig kifejezetten jól jött, hogy tudtunk oldódni. Szerintem ez volt az, ami alapvetően végigvitt bennünket, mert ha egy szótlan, humortalan, komor csapatként mentünk volna, akkor valószínűleg megfeszülünk. Így viszont tudtuk oldani mindig a pillanatnyi feszültségeket, az utolsó méterekig. Nem mondom azt, hogy nem volt izgalommal teli, mert szinte végig az volt! Azt sem mondom, hogy vitatkoztunk, de szerencsére ezeket tudtuk kezelni a humorunkkal. Ha volt valami kemény helyzet, akkor bedobtunk egy poént a másiknak és szénné röhögtük magunkat, és szerintem ez pont így volt jó. Nagyon jó választás volt ez a csapat!

Ki az, akiknek köszönheted mindezt?
Bár a Bamako csapatunk a kettőnk nevéből állt össze, de természetesen ehhez az egész projekthez mi ketten még kevesek lettünk volna. Biztos, hogy nem tudtunk volna elindulni, ha nem lettek volna olyan támogatóink, akik segítettek volna minket ezen az úton. Elsősorban ugye az autó, az ISUZU, ami egy nagyon-nagyon jó autó, jól állta a sarat… vagyis inkább mondjuk úgy, hogy nagyszerűen állta a homokot! Az élmények rögzítéséhez a Sony Center járult hozzá, hiszen olyan felszereléseket kaptunk tőlük, ami nélkül a film sem valósulhatott volna meg. De olyan ágyat is kaptunk a támogatóinktól, ami miatt jól éreztük magunkat az egész úton, mert maga volt a Hilton! Tényleg annyira kényelmes volt, hogy az összes fáradtságunkat benne tudtuk felejteni reggelente, és újult erővel tudtunk továbbmenni. Ezek mind kellettek ahhoz, hogy végigtudjunk menni! 
Voltak persze segítőink abban is, hogy az itthoniak szurkolhassanak nekünk, információval látták el őket az internet és egyéb más csatornákon keresztül. És persze, nem utolsó sorban nagy köszönettel tartozunk a családjainknak, akik szurkoltak nekünk rendesen!

Visszamennél újra?
Biztos! Bár egyelőre nincs szó még erről, de ha újra adódik egy ilyen lehetőség, akkor biztos nekivágnék még egyszer!

Más kalandok irányába nézelődsz azért?
Egyelőre fel kell még ezt dolgozni, nagyon el vagyok fáradva!

Badár Sándorral ellentétben, a csapat másik párosa kevésbé panaszkodott fáradtságra, hiszen azóta is folyamatosan pörög. Kőváry Barna épp a repülőgép felszállására várakozott, amikor sikerült két részletben beszélnem vele a bamakói kalandról.

Sikerült már kipihenni magad?
Az én eddigi kis életem legkomolyabb élménye volt, az ezer százalék! Miután leszállt a repülőnk, rögtön mentünk a Fábry Showba, onnantól kezdve pedig minden nap dolgoztam, bejártam Tolnát-Baranyát, Romániát, Németországot, és most épp a repülőre várok és megyünk egy külföldi sajtóútra, így túl sokat nem kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan pihenjek. Viszont nem is kell ezt kipihenni, hanem vissza kell menni oda! Egyszerűen olyan hatással van az európai emberekre Afrika, hogy nem véletlen az, hogy aki egyszer látta már, az vissza akar térni oda. Most már számomra is érthető az, amikor orvosok, az itthoni életüket, praxisukat hátrahagyva mennek Afrikába gyógyítani ingyen és bérmentve, mert valamilyen hatása azért van ránk Afrikának! Érdekes és iszonyatosan magával tud ragadni, a különböző problémáival, hátulütőivel és nehézségeivel együtt! Gyönyörűséges és visszavár!

Ilyen élményekre számítottál, amikor nekivágtál?
Érdekes a sztori, mert tavaly ugye részt vettem az Ázsia Túrán, ahol folyamatos igazoltatásoknak voltunk kitéve, rendőri, katonai problémákkal szembesültünk, de ugye olajmezőkön autókáztunk. Aztán pedig, ahogy jöttünk onnét visszafelé, szembesültünk a szép helyekkel. Az afrikai "túránk" pedig pont egy fordított dolog ebből a szempontból, hiszen a leggazdagabb környékről - Monte Carlo, Monaco magasságából - indulsz el és jutsz el a legnagyobb szegénységbe. Nem csak a legszegényebb, de a legfertőzöttebb területe is ez a világnak, hiszen a gyerekek 75 %-a HIV fertőzött, a maradék 25 % pedig mondjuk ebolás. Nem olyan egyszerű ott lenni!
A táj viszont gyönyörű! Ahogy áthajózunk Afrikába, jön az Atlasz hegység, a világ nyolcadik csodája, majd onnét tovább menve szép lassan bekerül az ember a sivatagba, utána Szenegálban jön a szavannás terület... Egyszerűen mindent megkapsz, örülsz, ha a retinádba beleég! És akkor még nem versenyeztél, nem forgattál, nem csináltál semmit, nem ettél, nem aludtál. Iszonyatosan összetett! Ehhez a versenyhez nekem volt egy olyan hozzáállásom az indulás előtt, hogy az autósportértéke nem a legnagyobb, de így túlesve rajta már azt mondhatom, hogy egy iszonyatosan komoly, férfias kaland, ami rengeteg csodával és gyönyörűséggel van telítve. Azt mondom, hogy az autóversenyzés csak a stopperóra ellen, vagy test a test elleni küzdelemből áll, de Bamako ennél sokkal összetettebb és nagyobb falat. Menni kell, mindenképp menni kell!

A verseny előtt azt mondtad, hogy egy ekkora feladat komoly kihívás az emberi kapcsolatokat illetően is, hiszen láttál már te harmincéves barátságokat tönkremenni. Ez most barátság, vagy "örihari" lett?
Barátság! A legnagyobb! Ha valami, akkor azt hiszem, hogy ez volt az egyik legjobb választás, hogy Badár Sanyi felkérésére ebbe az egészbe bele tudtam csapni. Az 5 napos ébrenlétünket is csak annak köszönhetjük, hogy folyamatosan, halált megvető bátorsággal röhögtünk és GPS koordinátákat hagytunk el, mert annyi sztoriban voltunk. Én nem gondoltam volna, hogy ennyit tudok tanulni Badártól, emberileg, jellemből, humorból, mindenből! Nagyon jó társakat találtam bennük, mert fontos még megemlíteni Pataki Ádám operatőrünket, aki ezt az egészet elviselte és felvette! Dokumentumfilm kategóriában lett nevezve a film a Filmszemlére, mi pedig arra a szociológiai vonalra próbáltunk rámenni, hogy mi is valójában a szegénység fogalma? Nem a segélyezős kisebbségben élőknél van ez a probléma! Ott már az gazdag ember, akinek van egy papucsa, mert neki nem égeti meg a lábát a homok, nem szúrja a lábát a kavics, nem csípi meg őt a skorpió. A szegénység fogalmát innentől datáljuk, ill. onnan, hogy a nálunk lévő egy liter víznek a felét odaadtuk neki, és örök barátságot kötöttünk vele. Fél liter vízről beszélgetünk, nem többről, nem a havi 150 ezreket várjuk, mint segély! Más dimenzióban gondolkodik az ember, mikor egy ilyen túrán túl van. Már az Ázsia Túra után is ezt mondtam, hogy más emberként jöttem haza, hát most aztán főleg! És ebben egyébként nagyon nagy szerepe volt Sanyinak, és persze az autónak, aminek nem volt semmilyen műszaki problémája. Az, hogy az ISUZU vezérkara ennyire mellénk tudott állni, és egy ilyen autót tudott adni, amit Murczin Zsoltiék készítettek fel, az nagyon nagy dolog volt ebben a történetben. Ha még műszaki problémánk is lett volna, akkor nem is tudom, hogy mennyire hullottam volna szét elemeimre. Így is voltak azért elakadásaink, ásásaink, nagyon sokszor mentettünk autókat... Inkább elvállaltuk ezt a karitatív vonalat, mintsem, hogy az élmezőnyben autózzunk, habár hozzáteszem, hogy Szenegál magasságában már elől mentünk, és ott már el is játszottunk olyasmit, hogy jobbra kanyarodtunk, pedig tudtuk, hogy balra kell, és jött utánunk a mezőny. Szerettem azt látni, hogy az ISUZU feliratot nézik hátul. Ehhez persze kellett az a 12 nap, amikor a saját magunk harcát vívtuk meg, Sanyi megtanulta kezelni a GPS-t, amit a rajt előtt egy órával kaptunk meg. A rajtból is elkéstem egyébként, és tudom, hogy 15-ször annyi cuccot vittünk, mint kellett volna. Konkrétan egy nejlonszatyorral kell indulni és mindenképp a verseny kategóriában kell indulni, mert annak a pályái sokkal szebb területre megy be, mint a túra kategória. Életreszóló élmény, így aki ezt lehetővé tette, annak én csak hálával tartozom!

Volt olyan pont, amikor úgy gondoltad, hogy ezt inkább feladod?
Érdekes, mert nem volt. Mindig túl tudtunk lendülni mindenen. Furcsa dolog ez, de a humor, az mindig továbblendített mindenen, és én ezt sose gondoltam volna, de tényleg így volt. 5 napig nem ettünk és nem aludtunk, egyfolytában mentünk, és ez most tényleg nem túlzás, csak mentünk, mentünk és simán bírtuk úgy, hogy csak röhögtünk rajta! Elképesztő!

Azt mondják, hogy a nevetés hizlal... akkor ti ezzel pótoltátok az élelmet?
Akkor én egy dagadt disznó vagyok :-)

Legnagyobb kaland?
Onnét kezdve volt a legnagyobb kaland, hogy Badár Sanyi felhívott, hogy induljunk el, és összeraktunk mindent, a hátterét, a segítőket, az óriásplakát-kampánytól kezdve az autó megépítését, és a rajt pillanatában is csak picit voltunk csak késésben, hiszen este 7-kor hagytuk el Magyarországot, amikor a többiek már Genovában voltak. Folyamatosan próbáltuk utolérni magunkat... Az biztos, hogy kiemelkedő volt például, amikor az Atlanti óceánból mentettünk a lengyel barátainkat. A hat-hét órán keresztüli csőrlőzés az iszonyatos figyelmet és felkészülést vett igénybe. Láttunk halálhörgés és siralom dolgot emberek arcán és utána meg iszonyat nagy hálát. Ezt megélni, az nagyon furcsa! Szembesülni azzal, hogy az Atlaszban egy darab májkrém konzervet tudsz cserélni 15 liter forrásvízre a forrásvizet őrző fiútól, aki egyébként pedig egy bokorban lakik, a következő barátja pedig egy barlangban. És most hangsúlyoznám, hogy a XXI. századról beszélgetünk! Aztán pedig amikor leérsz a sivatagba, az út alatti vízátfolyó csőben - ahol az 5-10 évente lehulló csapadék folyik - abban szintén laknak... A kommunikáció egy másik érdekes történet, hogy mi mindig, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot és ebben nagyon nagy szerepe volt Sanyinak, a "merci beaucoup", a  "monsieur capitaine"... azok nagyon fontos mondatok egységei voltak. Soha, semmilyen atrocitásunk nem volt, még az Al-Káida kiképzőbázis melletti elhaladásunkkor sem. Akkor sem, mikor éjszaka ástuk el magunkat a sivatagban, pedig azt mondják, hogy akkor nem annyira jó. Gyerekek között táncoltunk, elénekelték nekünk a szenegáli himnuszt, tudtunk adni adományokat... Egyszerűen olyan sok információ van az agyamban és a retinámban, hogy ezt egy pillanat alatt nem lehet visszaadni, nem lehet kiemelni semmit, maga az egész élmény, úgy, ahogy van! Tényleg fontos, hogy nem gurult el a gyógyszerünk, és nem a versenyzés volt a legfontosabb. Olyan volt ez, mint a 80 nap alatt a Föld körül. Az utolsó beérés, a bamakói cél is futópercre történt, és én futva tettem meg az utolsó 50 métert, mert csak így tudtuk leadni a papírunkat. Minden ki volt számolva, és minden úgy volt jó, ahogy volt! Kíváncsi vagyok, hogy milyen film lesz belőle, de bízom Badár Sanyi filmes rutinjában, aki abban a szakmában azért nagyon képben van!

Szóval most azon dolgozol, hogy ide visszatérj jövőre?
Mindenképp szeretnénk menni... lehet, hogy nem csak jövőre, mert ott egy iskolában felkértek arra, hogy tanítsak is :-) Afrika visszavár!